Bucsus Blog

A nyáron volt szerencsém a bucsusok hírnevét vinni a világban, majdnem három hetet tölthettem el Kínában, és az ott szerzett tapasztalataimat osztom most meg veletek, ígérem, rövid leszek. 

Mielőtt belekezdek, leszögezném, nem vagyok híve a kínai kajának, csirkemelles-salátás gyerek vagyok, az is maradtam. A recepteket, meg az ételek elkészítéséről való csacsogást meghagynám Milánnak, az az ő szakterülete, én inkább a helyiek étkezési kultúrájáról beszélnék, ami egy európai ember számára meglehetősen szokatlan. Kezdődik ott az egész, hogy a legtöbb ember ott is csak rohan, melózik egész nap, ugyanúgy kevés ideje van kajálni, mint nekünk, bucsus lelkületűeknek. Ezért a nagy hajrá közepette, a legtöbb kínai csak beugrik egy utcai árushoz, és vesz egy adagot kedvenc kutyahús-leveséből. Én nem próbáltam ki az utcai árusok portékáját, de megfigyeltem, hogy a legtöbb ember levest eszik (90%-os páratartalom mellett ez nem meglepő  ), amiben nem túl bizalomgerjesztő húsdarabok úszkálnak, nem egy esztétikum! Ezeket a leveseket vagy az árusnál, „frissen” főzve veszik, vagy konzervben, esetleg papírdobozban, ugyanígy az utcán, vagy például az óceánparton. Nem gusztusos az egész táplálkozási folyamat, de be kell látni, a szükség nagy úr. Az utcai árusok gyakran egymás hegyén-hátán helyezkednek el, valamint a forgalom a korlátozások ellenére is hatalmas, a páratartalomról pedig már tettem említést. Mindezen körülményeknek köszönhetően furcsa szag uralkodik a városban, nem étvágygerjesztő, európai szemmel, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, mert természetesen ők vidáman fogyasztották el ebédjüket az árusok padjain, vagy menet közben. Más világ, maradjunk ennyiben. 

Végül pedig mellékeltem egy-két fényképet, amiket Shenzhen belvárosában készítettem, egy pláza alagsorában, mellesleg titokban, mert a hölgy, aki árulta, ferde szemmel nézett rám, a fényképezőgépet látva. ;-) Jó étvágyat kívánok mindenkinek! 

 

Ugi